Szerző: zsylvester | május 14, 2012

Sylvester Lajos (1934-2012): Apám cserefa arca

Apám, anyám, mint minden gyermekét a szülő, engem is feddett eleget: ne játssz a tűzzel! Foganatja annyi lehetett, mint általában a falusi élet természetközelségében fölcseperedő más gyermekek esetében. A tűztől soha nem féltünk mi, sőt, ahogyan jó szüleink estefelé kitették a lakásból a lábukat, föl kellett csak nyúlni a ler tetejére, ott aszalódott a majdnem ceruzányi vastag és arasznyi hosszú tűzgyújtó, csak be kellett dugni a bádog kályhaajtó szellőző lyukának valamelyikén, ahonnét az esti homályban kipislantva vibráló ábrákat rajzol a láng a szoba falára, és sejtelmessé és titokzatossá teszi a lámpagyújtás előtti félhomályt. Nos, ha lángra kapott benn a nyárfaszálka, kihúztuk, és ellobbant, izzó parázsló rudacska maradt a végén, ami aztán, körbeforgatva, pántlikaszerű tűzcsíkokat rajzolt a szoba sötétségből szőtt vastag posztójára.

A legtermészetesebb módon éltünk és háltunk együtt a tűzzel, számunkra a mindennapi élet kelléke volt, én valami gyermeteg rácsodálkozással tudtam bámulni, tűzélményeim eléggé mélyen beégődhettek emlékezetembe, különösen az őszi, legelőszéli, patakparti tüzeké. Amint lekaszálták a sarjút, és megjelent az őszi kikerics selymesen lila virága, bandákba verődve hajtottuk ki a teheneket a rétre, egy csorda tehén és egy kölyökcsorda került így össze. Hatalmas katlanokat kotortunk a patak meredek martjainak oldalába, kemence alakúra képeztük ki a belső tűzteret, kürtőt is fúrtunk a gyepbe, hozadékfát, fűzfaágakat és kéregdarabokat hordtunk össze, gomblyukba vékony lánccal felkötött bugylibicskával apró szálkákat hasogattunk száraz fűzfából, és ebből elkészítettük a tűz magját, de odahordtuk a fonnyadt pityókáinkat is. A labodakórókat is összeszedtük, és ezzel fojtottuk le a tüzet, miután a piszkafával szétkapart parázsba betakartuk a pityókát, hogy ne kapja meg a láng és a szárazfa hirtelen parazsa. Majszoltuk félnyersen már, fekete-kormosra maszatolva arcunkat, hogy aztán mondhassa anyám: Ismét olyan mocskos vagy, mint a kent kas, és nevethessen apám: mi van, ismét malacot szoptál?

Mondom, hogy a mindenkori életünkhöz tartozott a tűz, én máig sem értem a gázkályhák picinyke lángnyelvén tűzhöz szokott városiak ijedt sopánkodását, ha lekuporodnak egy nagyobbacska tábortűz mellé. A tűz számomra csodás dolgokat, mágikusan sejtelmes titkokat tartogatott mindig. Géplakatos apám, aki maga javította mindig a gőzkazánt, gyakran rászorult és élt együtt a tűzzel, egyszer még szenet is égettünk! Istenem, mennyit hajtottam én, csupa játékból a tábori fújtató fém lendkerekét, amivel fehérre izzítottuk a fújtató tűzteknőjébe helyezett vasat, mezítláb nyomkodtam ritmusra a pedált, hiába mondta apám, hogy belelépsz valamibe, meg hogy rád pattan valami tüzes vasdarab.

Apámnak vastag, inas karja volt, bal kezében tartotta a durva vasfogót, a jobb kezében, amelyről hiányzott a középső ujj, mert inaskorában belekapott a cirkula, a nagykalapácsot fogta, mindig úgy, aho- gyan a készítendő tárgy formájának alakítása azt megkívánta. Ujjnyi vastagságúra dagadtak ilyenkor karján az erek, már fiatal korában is mélyen barázdált homlokán először borsó nagyságú verejtékcseppek jelentek meg, majd a homlokredők mély vájatain lecsurogtak az arcára. Szünet nélkül pengett az üllő – addig üsd a vasat, amíg meleg! –, ha le kellett állni és tüzetesebben szemügyre venni az izzó fémdarabot, akkor is apró, csengő koppanásokkal táncolt a kalapács az üllő vasán.

Ebben a korban magam is sokat gépészkedtem, az őszi cséplési szezonban a kazán faránál halomba hányták a felvágott tüzelőfát, nekem fűrészelés közben tilos volt ott tartózkodni, nehogy egy jókora hasábbal megdobjanak, de ha befejezték ezt a műveletet, akkor közel mehettem a tűzszekrény estefelé kellemes meleget árasztó nehéz fémajtójához, és gyors mozdulattal bedobhattam egy-egy súlyos fadarabot. Sietni kellett, hogy ne eressze el a kazán a melegét. Benn tombolva morgott a tűz, fehéren izzottak a gőzkazán csőhurkái. Ismerem én jól ezt a szerkezetet, mert amint akkorára cseperedtem, segítenem kellett apámnak, például rátartani a kalapácsot a szegecs végére. A tűz ilyenkor napirenden szerepelt nálunk, anyám tudniillik mindig rettegett a cséplési tüzektől, rémséges történeteket mesélt nekem igenis áttetsző nevelési szándékkal, hogy vigyáznék nagyon a kazánra, egész utcarészek megsemmisülését adta elő. Apám hiába erősködött, hogy az ő gépe egészen biztonságos, az idén is új szikrafogót helyezett el a kéménybe, meg hogy a cséplő körül nincs helye a bagózásnak, egymást felváltva szippantanak egy-egy slukkot az emberek, a csűr mögött, a gyümölcsfák alatt.

A tűzzel nem gyűlt meg apámnak a gép mellett soha a baja, egyszer azért bennünket anyámmal majdnem kitört a frász. Akkor apám éppen a szomszéd faluban, Albisban csépelt – még mindig közvetlen a háború után vagyunk, és ezért igen megkéstek a betakarítással, a mi alsócsernátoni kertünkből jól át lehetett látni az apró falucskába. November volt és hideg, piszkos impertinenciával süvöltött a Nemere szele. Anyám egész nap nyugtalan volt. Hátra-hátranézett a kertbe, én is ott tébláboltam mellette, egyszer aztán estefelé nyüszítve kezdett sikoltozni és szaladgálni a kerítés mellett, mint egy megbokrosodott vad. Mondtam én – kiabálta -, meggyúl valami ma, úgy összezsúfolják azok a francos albisiak az asztagokat, hogy hozzáért a forró kazán, jaj, mondtam én, hogy tönkremegyünk egyszer, hogy mindenünk elpusztul egyszer, jaj…

Hozták aztán a hírt, hogy másutt volt a tűz, nem a mi kazánunk okozta. Kicsúszhatott valami a számon, mert anyám ütésre emelte a kezét, és szinte gyűlölettel szólt rám: nem szégyelled magad!

Aztán az aszály!

Tikkasztó száraz estéken a mezőről hazamenet néztük, amint a túlsó hegyekben, Zabola meg Kovászna fölött, a lángok szabálytalan övként fogtak körbe hegyderekat, vállat, fojtó füstjükkel körbefontak hegynyakat, messziről izzó vörös csíknak látszottak csak, és a sopánkodó asszonynépség jajveszékelésétől nagy bajok jöttét szimatolva vált libabőrössé a bőrünk.

A lovakat felcsaptuk a Bodoki-havas alatti legelőre, a Mikócsára, mert otthon nem volt kóst. A kecskeszakállfű állat számára ehetetlen pamacsai őszesen fehér szakállszínűre aszalódtak, de lenn a legelőn jól meghajkurásztam a lovakat, teletömtem magamat vad egressel, ami akkor, a szárazság miatt, korábban pirosodott, s a máskor szájcsücsörítő éretlen savanyúsága édeskésen kellemessé vált. Csak a csihánynak nem ártott az idő, ami az egresbokrok alatt tisztességesen össze is csípett, de csak ennyi baj legyen! Az idő, az telt, késő délután volt már, amikor azon kaptam magam, hogy az úton rám esteledett. Usgyí, indultam haza. A Sónyalkodón, a Baláska-pataka felé ereszkedtem be, szaladtam is jószerivel az Avas bartafalvi oldala felé – valamikor a hegyek közé ékelt, elpusztult falu nevét őrzi a hely -, már elfogott a szürkület, mikor émelyítően csípős füstszag csapott az arcomba, a félhomályban a bokrok alatti avaron osonva, egyet-kettőt szökkenve, aprókat pattogva és sercegve borított be mindent a tûz. Lángja nem is volt magas, világos, kékessárga és mohó nyelvecskék nyaldosva legelték az avart, csak egy-egy csutak tövében a tőkére száradt moha és zuzmó eregetett fehér és gomolyogva bodorodó füstfelhőcskéket.

Először félelem nélkül, megtorpanva csodálkoztam a látványon, babonázottan néztem, amint a tűz birtokba veszi a hegyoldalt, amint a hátam mögött is megjelent és átugrott a gyepes erdei út másik oldalára. Roppant érdekesnek találtam, ahogyan a lábam előtt lévő apró ágacska színe az égéstől feketedni kezdett, kávában kunkorodott és egyet pattanva, mint egy piciny rakéta, maga után keskeny füstcsíkot húzva átröppent a keréknyomon, ott lángnyelvecske lobbant a félmaréknyi cserelapi fölé, hogy aztán méternyivel arrébb, a bokrok aljára száradt leveleket felfalva szaladjon föl a hegyoldalon.

Helyzetemmel számot se vetettem. Nem, nem volt bennem veszélyérzet, vékonyabb alom borította csak azt az erdőrészt, önfeledten szemlélődve vettem számba a harapégés viselt dolgait. Eddig így, élőben soha sem láthattam, csak messziről bámultuk a hegyeket elborító lángtengert és a gomolygó füstfelhőket. Csak az égés nyomát tanulmányozhattam a Bekepál nevű erdőrészen, miközben apám keserűen megjegyezte, hogy valami haszon is van ebben: esztendőre jó tûzre való fa lesz itt. Vegyes erdő volt a Bekepálon, comb- és lábszár vastagságú cserefákkal, nyír, gyertyán, juhar és bükk, elszórtan egy-egy rakottya és szürkenyár. Nos, apám a helyszínen szemléltetve magyarázta, hogy jövőre egynemű csereerdővé válik a hegyoldal, mert minden egyéb fa kérge elszenesedett és lepattogott a nagy tűztől. Csak a csere kérge állt ellen a lángoknak, a vékony és hosszú gyertyánok kétrét hajolva, földig kuporodva és holttá merevedve várták az újabb, most már a kályhabéli tüzet, csak a tölgy bizonyult éghetetlennek, kapott egy kis pörkölést, belekóstolt a tűz a gyökerek korhadt sebeibe, de a csere él – mondta apám.

Talán azóta szeretem és tisztelem a tölgyet, mert akkor tudtam meg, hogy hol békésen együtt élő, hol egymást ellenségesen tipró fafajták elpusztulhatnak, csak a csere bizonyul maradandónak. Magas életkorával nemcsak a századokkal dacol, hanem a tűz és víz ellenében is. Ezóta tudom, hogy miért ebből a fából kell készíteni kútkávát, a kapulábat és padlógerendát, de a koporsót és kopját is. Ekkor derengett föl bennem, hogy a zöldgúnyás erdészek azért viselik szimbólumként ennek a fának a levelét és makkját a parulén, mert a tartósság, a kitartás a sors csapásaival szembeszegülő erő jelképe ez a fa!

Nos, magamat is visszapattintva az avasoldali tűz színhelyére mondom, hogy ritka, szálalt csereerdő volt ott is, nem féltettem túlságosan a fákat, deréknyi vastagok voltak, ezek között aztán mind táncolhat és ugrándozhat a láng! Büszke is voltam az én fáimra, hogy ezeknek még a perzselő tűz lángja sem árt, és mire észbe kaptam, sötét volt már, előttem és mögöttem minden csupa tűz, elébb még az erdő is sűrűbb, az út sem kopár és gyepes, hanem vályúszerûen mélyülő, vállas, ahogyan nálunk mondják, bokros martokkal, vastag levéltakaróval, ijedten, szinte horkanva iramodtam neki a hegyoldalnak.

Mintha a mellkasa szakadna szét a szaggató nyilallástól az embernek ilyenkor, mintha vízben fuldoklanék, úgy kapkod levegőért, oldalra borulva, pörkölt szalonnabőrként összekuporodva hevertem a Lövéte pusztáján. Percek teltek el, míg a tarkómat csípő csatakos pernyét a kezem fejével a bőrömre kentem, és a homlokomból kisimítva a csapzott tincseket, elindultam az úton hazafelé.

És félni kezdtem a tűztől, látván, hogy ezek képesek elpusztítani a csererdőket is!

Ez az erdőtűz nagyon megviselhette az idegeimet, mert pár esztendőre rá, amikor segíteni is tudtam ezt-azt, még erdőlés közben is, a falu fölötti Baksa felé eregéltünk szekérrel. Apám a hátsó ágason ült és szivarozott, én az elsõ, fergettyűn egy pokrócba göngyölített szénakötegen fogtam a gyeplőt és bámultam a vállas út két martját, a kora tavaszi szárazságban alápörgő tavalyi leveleket, a napsütésben téli dermedtséből magukat kiengesztelő bogarakat, a pattanó rügyek ragacsos és duzzadt burkát, amikor apám felordított: TÛZ!!!

Ugrás közben kiáltott, kezével gyorsan kaparni kezdte a száraz leveleket, de a lángok lobogva ugrottak föl a meredek marton és iramodtak az erdő felé, apám gyorsan föltalálta magát, és fennebb szaladt, hogy nagyobb karéjban kerítse körbe a tüzet, én a félelemtől dermedten álltam, amíg ordítva nem szólt rám: kaparjad, így meg úgy, mert a tömlöcben rothadok!

Szerencsénk volt, egy kettéváló, majd újra egyesülő út köze égett le csak, néhány négyzetméternyi erdõ mindössze, apámnak jutott eszébe, hogy csak a mélyút aljáról kaparjuk a leveleket, jól ismervén a helyet, de ennek ellenére, kétségbeejtő állapotban voltunk, körmünk felhasadozva, véres ujjbegyekkel.

És abban, hogy „a tömlöcben rothadok” semmi túlzás nem leledzett! Osztályharcos időket éltünk, apám korábban kuláklistás is volt.

Szegény öreg, mondom most, hányszor volt ő is leégett erdő, koncsentrás munkaszolgálat a régi román világban, háború, gazdasági válság, adósság, aszály, sok gyermek – haton voltunk testvérek – százféle egyéb apasztotta egészségét, veszélyeztette sokszor létét is, de maradt mégis, mint sors által cserzett kemény cserefa. Sok minden kiégett körülötte, de az értünk való élet, a miattunk való gond, csak azokat a cserekéreg redőket vájta mélyebbre homlokán-arcán, szívós és konok, munkába menekülő emberré vált. Hajnalban kelt, mert valami belső égés hajtotta. Ötször is megkapálta a pityókát a kertben, pedig tudni való, hogy annak éppen ennyire nincsen szüksége. Anyám pörölt is folyton, hogy még jobban tönkreteszi magát, de én bele se szóltam, tudtam hogy a munka és élet számára azonos fogalom, mert ilyen tüzekben edzették őt a körülmények.

Láttam én, cserefaarcú apámat is környékezik sokféle betegségek, csak azt nem tudhattam, hogy apám belső erdőégése olyanféle, hogy ha kiég mellőle tartóoszlop társfelesége, nem élet lesz már az övé és nem munka, hetek kellenek csak, hat egész hét mindössze, hogy arcának külsődleges jegyeihez hasonlító mélyen barázdált kérgű, tartásához és jelleméhez hasonlatos cserefa oszlop ilyen hamar kerüljön a sírja – a sírjuk fölé.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt kedveli: