Szerző: zsylvester | május 14, 2012

Sylvester Lajos (1934-2012): Apám cserefa arca

Apám, anyám, mint minden gyermekét a szülő, engem is feddett eleget: ne játssz a tűzzel! Foganatja annyi lehetett, mint általában a falusi élet természetközelségében fölcseperedő más gyermekek esetében. A tűztől soha nem féltünk mi, sőt, ahogyan jó szüleink estefelé kitették a lakásból a lábukat, föl kellett csak nyúlni a ler tetejére, ott aszalódott a majdnem ceruzányi vastag és arasznyi hosszú tűzgyújtó, csak be kellett dugni a bádog kályhaajtó szellőző lyukának valamelyikén, ahonnét az esti homályban kipislantva vibráló ábrákat rajzol a láng a szoba falára, és sejtelmessé és titokzatossá teszi a lámpagyújtás előtti félhomályt. Nos, ha lángra kapott benn a nyárfaszálka, kihúztuk, és ellobbant, izzó parázsló rudacska maradt a végén, ami aztán, körbeforgatva, pántlikaszerű tűzcsíkokat rajzolt a szoba sötétségből szőtt vastag posztójára.

A legtermészetesebb módon éltünk és háltunk együtt a tűzzel, számunkra a mindennapi élet kelléke volt, én valami gyermeteg rácsodálkozással tudtam bámulni, tűzélményeim eléggé mélyen beégődhettek emlékezetembe, különösen az őszi, legelőszéli, patakparti tüzeké. Amint lekaszálták a sarjút, és megjelent az őszi kikerics selymesen lila virága, bandákba verődve hajtottuk ki a teheneket a rétre, egy csorda tehén és egy kölyökcsorda került így össze. Hatalmas katlanokat kotortunk a patak meredek martjainak oldalába, kemence alakúra képeztük ki a belső tűzteret, kürtőt is fúrtunk a gyepbe, hozadékfát, fűzfaágakat és kéregdarabokat hordtunk össze, gomblyukba vékony lánccal felkötött bugylibicskával apró szálkákat hasogattunk száraz fűzfából, és ebből elkészítettük a tűz magját, de odahordtuk a fonnyadt pityókáinkat is. A labodakórókat is összeszedtük, és ezzel fojtottuk le a tüzet, miután a piszkafával szétkapart parázsba betakartuk a pityókát, hogy ne kapja meg a láng és a szárazfa hirtelen parazsa. Majszoltuk félnyersen már, fekete-kormosra maszatolva arcunkat, hogy aztán mondhassa anyám: Ismét olyan mocskos vagy, mint a kent kas, és nevethessen apám: mi van, ismét malacot szoptál?

Mondom, hogy a mindenkori életünkhöz tartozott a tűz, én máig sem értem a gázkályhák picinyke lángnyelvén tűzhöz szokott városiak ijedt sopánkodását, ha lekuporodnak egy nagyobbacska tábortűz mellé. A tűz számomra csodás dolgokat, mágikusan sejtelmes titkokat tartogatott mindig. Géplakatos apám, aki maga javította mindig a gőzkazánt, gyakran rászorult és élt együtt a tűzzel, egyszer még szenet is égettünk! Istenem, mennyit hajtottam én, csupa játékból a tábori fújtató fém lendkerekét, amivel fehérre izzítottuk a fújtató tűzteknőjébe helyezett vasat, mezítláb nyomkodtam ritmusra a pedált, hiába mondta apám, hogy belelépsz valamibe, meg hogy rád pattan valami tüzes vasdarab.

Apámnak vastag, inas karja volt, bal kezében tartotta a durva vasfogót, a jobb kezében, amelyről hiányzott a középső ujj, mert inaskorában belekapott a cirkula, a nagykalapácsot fogta, mindig úgy, aho- gyan a készítendő tárgy formájának alakítása azt megkívánta. Ujjnyi vastagságúra dagadtak ilyenkor karján az erek, már fiatal korában is mélyen barázdált homlokán először borsó nagyságú verejtékcseppek jelentek meg, majd a homlokredők mély vájatain lecsurogtak az arcára. Szünet nélkül pengett az üllő – addig üsd a vasat, amíg meleg! –, ha le kellett állni és tüzetesebben szemügyre venni az izzó fémdarabot, akkor is apró, csengő koppanásokkal táncolt a kalapács az üllő vasán.

Ebben a korban magam is sokat gépészkedtem, az őszi cséplési szezonban a kazán faránál halomba hányták a felvágott tüzelőfát, nekem fűrészelés közben tilos volt ott tartózkodni, nehogy egy jókora hasábbal megdobjanak, de ha befejezték ezt a műveletet, akkor közel mehettem a tűzszekrény estefelé kellemes meleget árasztó nehéz fémajtójához, és gyors mozdulattal bedobhattam egy-egy súlyos fadarabot. Sietni kellett, hogy ne eressze el a kazán a melegét. Benn tombolva morgott a tűz, fehéren izzottak a gőzkazán csőhurkái. Ismerem én jól ezt a szerkezetet, mert amint akkorára cseperedtem, segítenem kellett apámnak, például rátartani a kalapácsot a szegecs végére. A tűz ilyenkor napirenden szerepelt nálunk, anyám tudniillik mindig rettegett a cséplési tüzektől, rémséges történeteket mesélt nekem igenis áttetsző nevelési szándékkal, hogy vigyáznék nagyon a kazánra, egész utcarészek megsemmisülését adta elő. Apám hiába erősködött, hogy az ő gépe egészen biztonságos, az idén is új szikrafogót helyezett el a kéménybe, meg hogy a cséplő körül nincs helye a bagózásnak, egymást felváltva szippantanak egy-egy slukkot az emberek, a csűr mögött, a gyümölcsfák alatt.

A tűzzel nem gyűlt meg apámnak a gép mellett soha a baja, egyszer azért bennünket anyámmal majdnem kitört a frász. Akkor apám éppen a szomszéd faluban, Albisban csépelt – még mindig közvetlen a háború után vagyunk, és ezért igen megkéstek a betakarítással, a mi alsócsernátoni kertünkből jól át lehetett látni az apró falucskába. November volt és hideg, piszkos impertinenciával süvöltött a Nemere szele. Anyám egész nap nyugtalan volt. Hátra-hátranézett a kertbe, én is ott tébláboltam mellette, egyszer aztán estefelé nyüszítve kezdett sikoltozni és szaladgálni a kerítés mellett, mint egy megbokrosodott vad. Mondtam én – kiabálta -, meggyúl valami ma, úgy összezsúfolják azok a francos albisiak az asztagokat, hogy hozzáért a forró kazán, jaj, mondtam én, hogy tönkremegyünk egyszer, hogy mindenünk elpusztul egyszer, jaj…

Hozták aztán a hírt, hogy másutt volt a tűz, nem a mi kazánunk okozta. Kicsúszhatott valami a számon, mert anyám ütésre emelte a kezét, és szinte gyűlölettel szólt rám: nem szégyelled magad!

Aztán az aszály!

Tikkasztó száraz estéken a mezőről hazamenet néztük, amint a túlsó hegyekben, Zabola meg Kovászna fölött, a lángok szabálytalan övként fogtak körbe hegyderekat, vállat, fojtó füstjükkel körbefontak hegynyakat, messziről izzó vörös csíknak látszottak csak, és a sopánkodó asszonynépség jajveszékelésétől nagy bajok jöttét szimatolva vált libabőrössé a bőrünk.

A lovakat felcsaptuk a Bodoki-havas alatti legelőre, a Mikócsára, mert otthon nem volt kóst. A kecskeszakállfű állat számára ehetetlen pamacsai őszesen fehér szakállszínűre aszalódtak, de lenn a legelőn jól meghajkurásztam a lovakat, teletömtem magamat vad egressel, ami akkor, a szárazság miatt, korábban pirosodott, s a máskor szájcsücsörítő éretlen savanyúsága édeskésen kellemessé vált. Csak a csihánynak nem ártott az idő, ami az egresbokrok alatt tisztességesen össze is csípett, de csak ennyi baj legyen! Az idő, az telt, késő délután volt már, amikor azon kaptam magam, hogy az úton rám esteledett. Usgyí, indultam haza. A Sónyalkodón, a Baláska-pataka felé ereszkedtem be, szaladtam is jószerivel az Avas bartafalvi oldala felé – valamikor a hegyek közé ékelt, elpusztult falu nevét őrzi a hely -, már elfogott a szürkület, mikor émelyítően csípős füstszag csapott az arcomba, a félhomályban a bokrok alatti avaron osonva, egyet-kettőt szökkenve, aprókat pattogva és sercegve borított be mindent a tûz. Lángja nem is volt magas, világos, kékessárga és mohó nyelvecskék nyaldosva legelték az avart, csak egy-egy csutak tövében a tőkére száradt moha és zuzmó eregetett fehér és gomolyogva bodorodó füstfelhőcskéket.

Először félelem nélkül, megtorpanva csodálkoztam a látványon, babonázottan néztem, amint a tűz birtokba veszi a hegyoldalt, amint a hátam mögött is megjelent és átugrott a gyepes erdei út másik oldalára. Roppant érdekesnek találtam, ahogyan a lábam előtt lévő apró ágacska színe az égéstől feketedni kezdett, kávában kunkorodott és egyet pattanva, mint egy piciny rakéta, maga után keskeny füstcsíkot húzva átröppent a keréknyomon, ott lángnyelvecske lobbant a félmaréknyi cserelapi fölé, hogy aztán méternyivel arrébb, a bokrok aljára száradt leveleket felfalva szaladjon föl a hegyoldalon.

Helyzetemmel számot se vetettem. Nem, nem volt bennem veszélyérzet, vékonyabb alom borította csak azt az erdőrészt, önfeledten szemlélődve vettem számba a harapégés viselt dolgait. Eddig így, élőben soha sem láthattam, csak messziről bámultuk a hegyeket elborító lángtengert és a gomolygó füstfelhőket. Csak az égés nyomát tanulmányozhattam a Bekepál nevű erdőrészen, miközben apám keserűen megjegyezte, hogy valami haszon is van ebben: esztendőre jó tûzre való fa lesz itt. Vegyes erdő volt a Bekepálon, comb- és lábszár vastagságú cserefákkal, nyír, gyertyán, juhar és bükk, elszórtan egy-egy rakottya és szürkenyár. Nos, apám a helyszínen szemléltetve magyarázta, hogy jövőre egynemű csereerdővé válik a hegyoldal, mert minden egyéb fa kérge elszenesedett és lepattogott a nagy tűztől. Csak a csere kérge állt ellen a lángoknak, a vékony és hosszú gyertyánok kétrét hajolva, földig kuporodva és holttá merevedve várták az újabb, most már a kályhabéli tüzet, csak a tölgy bizonyult éghetetlennek, kapott egy kis pörkölést, belekóstolt a tűz a gyökerek korhadt sebeibe, de a csere él – mondta apám.

Talán azóta szeretem és tisztelem a tölgyet, mert akkor tudtam meg, hogy hol békésen együtt élő, hol egymást ellenségesen tipró fafajták elpusztulhatnak, csak a csere bizonyul maradandónak. Magas életkorával nemcsak a századokkal dacol, hanem a tűz és víz ellenében is. Ezóta tudom, hogy miért ebből a fából kell készíteni kútkávát, a kapulábat és padlógerendát, de a koporsót és kopját is. Ekkor derengett föl bennem, hogy a zöldgúnyás erdészek azért viselik szimbólumként ennek a fának a levelét és makkját a parulén, mert a tartósság, a kitartás a sors csapásaival szembeszegülő erő jelképe ez a fa!

Nos, magamat is visszapattintva az avasoldali tűz színhelyére mondom, hogy ritka, szálalt csereerdő volt ott is, nem féltettem túlságosan a fákat, deréknyi vastagok voltak, ezek között aztán mind táncolhat és ugrándozhat a láng! Büszke is voltam az én fáimra, hogy ezeknek még a perzselő tűz lángja sem árt, és mire észbe kaptam, sötét volt már, előttem és mögöttem minden csupa tűz, elébb még az erdő is sűrűbb, az út sem kopár és gyepes, hanem vályúszerûen mélyülő, vállas, ahogyan nálunk mondják, bokros martokkal, vastag levéltakaróval, ijedten, szinte horkanva iramodtam neki a hegyoldalnak.

Mintha a mellkasa szakadna szét a szaggató nyilallástól az embernek ilyenkor, mintha vízben fuldoklanék, úgy kapkod levegőért, oldalra borulva, pörkölt szalonnabőrként összekuporodva hevertem a Lövéte pusztáján. Percek teltek el, míg a tarkómat csípő csatakos pernyét a kezem fejével a bőrömre kentem, és a homlokomból kisimítva a csapzott tincseket, elindultam az úton hazafelé.

És félni kezdtem a tűztől, látván, hogy ezek képesek elpusztítani a csererdőket is!

Ez az erdőtűz nagyon megviselhette az idegeimet, mert pár esztendőre rá, amikor segíteni is tudtam ezt-azt, még erdőlés közben is, a falu fölötti Baksa felé eregéltünk szekérrel. Apám a hátsó ágason ült és szivarozott, én az elsõ, fergettyűn egy pokrócba göngyölített szénakötegen fogtam a gyeplőt és bámultam a vállas út két martját, a kora tavaszi szárazságban alápörgő tavalyi leveleket, a napsütésben téli dermedtséből magukat kiengesztelő bogarakat, a pattanó rügyek ragacsos és duzzadt burkát, amikor apám felordított: TÛZ!!!

Ugrás közben kiáltott, kezével gyorsan kaparni kezdte a száraz leveleket, de a lángok lobogva ugrottak föl a meredek marton és iramodtak az erdő felé, apám gyorsan föltalálta magát, és fennebb szaladt, hogy nagyobb karéjban kerítse körbe a tüzet, én a félelemtől dermedten álltam, amíg ordítva nem szólt rám: kaparjad, így meg úgy, mert a tömlöcben rothadok!

Szerencsénk volt, egy kettéváló, majd újra egyesülő út köze égett le csak, néhány négyzetméternyi erdõ mindössze, apámnak jutott eszébe, hogy csak a mélyút aljáról kaparjuk a leveleket, jól ismervén a helyet, de ennek ellenére, kétségbeejtő állapotban voltunk, körmünk felhasadozva, véres ujjbegyekkel.

És abban, hogy „a tömlöcben rothadok” semmi túlzás nem leledzett! Osztályharcos időket éltünk, apám korábban kuláklistás is volt.

Szegény öreg, mondom most, hányszor volt ő is leégett erdő, koncsentrás munkaszolgálat a régi román világban, háború, gazdasági válság, adósság, aszály, sok gyermek – haton voltunk testvérek – százféle egyéb apasztotta egészségét, veszélyeztette sokszor létét is, de maradt mégis, mint sors által cserzett kemény cserefa. Sok minden kiégett körülötte, de az értünk való élet, a miattunk való gond, csak azokat a cserekéreg redőket vájta mélyebbre homlokán-arcán, szívós és konok, munkába menekülő emberré vált. Hajnalban kelt, mert valami belső égés hajtotta. Ötször is megkapálta a pityókát a kertben, pedig tudni való, hogy annak éppen ennyire nincsen szüksége. Anyám pörölt is folyton, hogy még jobban tönkreteszi magát, de én bele se szóltam, tudtam hogy a munka és élet számára azonos fogalom, mert ilyen tüzekben edzették őt a körülmények.

Láttam én, cserefaarcú apámat is környékezik sokféle betegségek, csak azt nem tudhattam, hogy apám belső erdőégése olyanféle, hogy ha kiég mellőle tartóoszlop társfelesége, nem élet lesz már az övé és nem munka, hetek kellenek csak, hat egész hét mindössze, hogy arcának külsődleges jegyeihez hasonlító mélyen barázdált kérgű, tartásához és jelleméhez hasonlatos cserefa oszlop ilyen hamar kerüljön a sírja – a sírjuk fölé.

Szerző: zsylvester | január 4, 2009

Néhány kép Hawaiiból, a Nagy Szigetről

December végén végre alkalmunk adódott meglátogatni a Hawaii Nagy Szigetet, az alábbi képek ott készültek. Ezt a szigetet hívják tulajdonképpen Hawaii-nak (Hawaii állam fővárosa, Honolulu, Oahu szigetén van); a nyolc “fő” sziget közül ez messze a legnagyobb (10433 négyzetkilométer), szinte háromszor akkora, mint Háromszék.

Szatellitfelvétel a Nagy Szigetről, a öt vulkán nevével
Geológiailag ez a legfiatalabb, ami ezeken a kizárólag vulkáni eredetű szigeteken azt jelenti, hogy az aktív vulkánok mind itt vannak. A szigeten levő öt vulkán közül a Kilauea a legfiatalabb és a legaktívabb. Kilauea 1983 óta állandó kitörésben van, a Puʻu ʻŌʻō kráter megállás nélkül önti a lávát magából, több óceánmenti települést teljesen eltemetve és felszámolva. A Kilauea felületének 70%-a 600 évesnél fiatalabb. A szatelitfelvételen a sötét színek jórészt viszonylag fiatal lávafolyásokat jelölnek; látható, hogy a viszonylag friss lávafolyások elsősorban a Mauna Loához és a Kilaueához kötődnek. A sziget keleti oldala sok csapadékot kap, de a nyugati part, ahol a nagy üdülőtelepek vannak, a több mint 4000 méter magas csúcsok (Mauna Kea és Mauna Loa) esőárnyékában van, és a napsütés számít normálisnak. De jöjjenek a képek.

Kötélláva

A bazaltlávák kétféleképpen viselkednek: a pahoehoe-nak nevezett folyások felületét gyakran kötélhez hasonló gyűrődések borítják, innen jön a kötélláva elnevezés. Ennek a szöges ellentéte a rendkívűl egyenetlen és éles kődrabaokból álló felületű ʻaʻā típusú láva. Az ʻaʻā láva nem túl fotogén, ezért nincsenek is jó képeim róla. A pahoehoe lávák kevésbé viszkózusak, mint az ʻaʻā folyások.

Pahoehoe láva

A pahoehoe láváknak a szokásos kötálformától eltérő morfológiája is lehet, mint például a fenti “bél-láva” (angol “entrail”).

Új élet a kihűlt láván

Ha egy lávafolyás elindul a lejtőn lefele, gyakorlatilag lehetetlen megállítani, pedig sok mindennel próbálkoztak már Hawaiiban, a vízzel való hűtéstől a bombázásig. Ami az útjába kerül, az menthetetlenül elég és/vagy örökre betemetődik. De miután kihűl a láva, egy ilyen trópusi szigeten nem sok időbe kerül, hogy megjelenjenek az első növények, mint például ez a páfrány a Kilaeua Iki kráter fenekén. Ez a kősivatag 1959-ben egy hatalmas lávató volt.

Gőzfelhő

A jelenleg aktív lávafolyások hosszú, felül zárt, megszilárdult lávacsatornákon keresztül érik el az óceánt. Ahol a láva találkozik a tengerrel, nagy gőzfelhők keletkeznek, gyakran a tengerbe vezető mini-tornádókkal, és néha a vörös lávát a levegőbe röpítő robbanások teszik még látványosabbá a jelenetet.

Léggyökerű fügefa

A Nagy Szigetnek persze nemcsak a geológiája érdekes, hanem az élővilága is. A keleti oldalt gazdag trópusi növényzet jellemzi. Gyakoriak például a léggyökerű fügefák, amelyek egy másik fára kapaszkodva-csavarodva kezdik életüket, hogy később, a magasból leengedett és megvastagodó gyökereikkel teljesen dominánssá váljanak.

Naplemente

A tengerpartokon mindenütt gyakoriak a pálmafák, és a nyugati parton a naplementék gyakran képeslap-szerűek.

Zöld teknős

A víz alatti világ még színesebb és érdekesebb, mint a szárazföld: a szigetet körbevevő korallzátonyok környékén hemzsegnek a hihetetlenül színes halak, és az sem ritka, hogy az ember a szimpatikus tengeri teknősökkel néz farkas-, jobbanmondva teknősszemet a búvárszemüvegen keresztül.

A többi kép itt.

Szerző: zsylvester | március 22, 2008

Texasi vadvirágok

Texas a legszebb tavasszal (március és május között), amikor az utak melletti zöldövezet sokfelé színes virágszőnyeggé változik. Márpedig Texasban sok hosszú országút van – csak az államközi autópályák hossza meghaladja az 5200 kilométert. Ez a metamorfózis nem véletlen és nem a természet műve: minden évben irdatlan mennyiségű virágmagot szórnak szét körülbelül 3240 négyzetkilométernyi területen — azaz szinte egész Háromszéket be lehetne ültetni vadvirággal.

Ez elsősorban Lady Bird Johson nevéhez fűződik, aki Lyndon B. Johnson elnök feleségeként mindent elkövetett, hogy szebbé tegye az utak mentét egész Amerikában. Az 1965-ben elfogadott “országútszépítési” törvénnyel megpróbálta csökkenteni az útmenti reklámpanók és roncstelepek számát és bevezette a vadvirágokkal beültetett zöldövezeteket. Az ötvenes években Lyndon Johnson és felesége gyakran vezettek Texasi otthonukból Washingtonba és mindig elszörnyedtek, hogy jóformán nem lehet egyebet látni az útról, mint reklámpanókat és ipari roncstelepeket. Az útmenti reklámozásból élő cégek persze nem rajongtak az ötletért, és azóta is folyik a huzavona, hogy hol szabad és hol nem szabad reklámozni, de tény az, hogy manapság az útmenti vadvirágok Texas egyik legnagyobb turista-vonzerejének számítanak. Lady Bird Johnson azt is tudta, hogy helyi vadvirágokat érdemes ültetni: kár lenne, hogy ha a Vermont állambeli útmenték pont úgy néznének ki, mint a texasiak.

De a képek magukért beszélnek; az alábbiak most frissen készültek (a többi itt).

Gaillardia pulchella

Castilleja indivisa

Coreopsis tinctoria

Szerző: zsylvester | február 22, 2008

Romániai oktatás: nem messze az azerbajdzsáni szinttől

A PISA 2006-nak elnevezett jelentés az OECD (Gazdasági és Fejlesztési Együttműködési Szervezet) által lebonyolított kutatás erdeménye. A 2006-ban lezajlott felmérés során több mint 400000 (!) tizenöt éves (azaz nyolcadikos) diákot teszteltek 57 országból. Ezek az államok a világgazdaság 90 százalékát teszik ki. A felmérések felváltva, háromévente koncentrálnak három témára: szövegértés, matematika, és tudomány. [Félreértések elkerülése végett: a “tudomány” (science) szó alatt az OECD természettudományokat ért.] A mostani felmérés során a tudományokon volt a sor; az eredményeket 2007 decemberében tették közzé. A Transindex beszámolója itt olvasható.

A jó hír az, hogy Magyarország valahol a 19. és 23. helyen végzett az 57 ország közül.

A rossz hír az, hogy Románia a kullogók között van, a 44-48-adik helyen (a pontos sorrendet nem lehet eldönteni az adatok alapján, csak annyi világos, hogy Románia nem lehet a 43. vagy a 49. helyen). Ha minden jól meg, nemsokára eléri az Azerbajdzsán meg Tunézia szintjét; ezekhez az államokhoz sokkal közelebb áll, mint az összes európai államhoz. [Nem egészen értem, hogy a Transindex mért próbálja úgy beállítani, hogy Magyarországon és Romániában egyaránt válság van: elhiszem, hogy Magyarországon is vannak bajok, de ami a nyolcadikos diákok természettudományos tudását illeti, Magyarország sokkal jobban áll, mint Románia.]

Az alábbi grafikon a diákok tudásszintjének eloszlását mutatja országonként (egy 1-től 6-ig terjedő skálán, ahol az 1-es szint jelenti a kevesebb tudást):

szintek.png

És téved, aki úgy próbálja szépíteni a helyzetet, hogy azt mondja: az átlagszínvonal lehet, hogy nem túl jó Romániában, de a kiemelkedő diákok jó lehetőségeket kapnak a minőségi képzésre és a kifutásra. Kiemelkedő diákok (és tanárok) mindig is voltak és lesznek, de ezek az adatok azt mutatják, hogy az ilyen elitképzésnek statisztikailag nincs hatása. Vegyük észre, hogy egy Finnországban átlagosnál jóval gyengébbnek számító finn diák lepipálná a romániai diákok 80 százalékát.

A további rossz hír az, hogy a romániai átlagos nyolcadikos nemcsak hogy nem járatos a természettudományokban, hanem ráadásul egy csepp magabiztosság meg kíváncsiság sincs benne, hogy egyáltalán megpróbáljon saját erőből megoldani egy tudományos vonatkozású problémát. A következő diagram x-tengelyén z OECD által “self-efficacy”-nak nevezett kvalitás (ami talán leginkább a magabiztosságnak felel meg), míg az y-tengelyen az átlagos tudásszint szerepel.

picture-1.png

Ismét, Románia jobban hasonlít Azerbajdzsánhoz és Indonéziához, mint bármelyik európai államhoz.

Ha ez nem elég ok aggodalomra, akkor nem tudom, milyen vészharangra van szükség. Ideje, hogy végre azzal törődjenek az illetékesek, hogy a diákok mennyire jók az OECD által is fontosnak tartott dolgokban: szövegértés, matematika, természettudományok.

És ne a Tízparancsolat oktatásának szükségessége legyen a téma.

További olvasnivaló:

http://hunra.klog.hu/?cat=74

România – în coada clasamentului la PISA 2006

Miközben én itt Andrei Pleșu félrebeszéléseit próbálom elemezni, a kolozsvári Szabadságban folyik a háború az egyházi iskolákról, a vallás szerepéről az oktatásban, evolúcióról meg darwinizmusról. Czika Tihamér szókimondó írása érzékeny lábujjakra lépett, a vélemények egész áradata jelent már meg, és nincs kizárva, hogy még többen fognak hozzászólni, hacsak a szerkesztőknek elege nem lesz a témából.

És én remélem, hogy nem zárják még le a vitát: fontos téma ez, hadd szellőztessék és tornáztassák meg az emberek az agyukat. A cikkek hevessége pontosan arra utal, hogy ez félig-meddig tabu téma, sok hozzászóló nyugodt érvelés helyett csak felháborodni képes még a gondolaton is, hogy esetleg valami baj is lehet az egyház szerepével az oktatásban, vagy hogy egyesek nem imádkoztatják szívesen a gyerekeiket az iskolapadokban.

Persze vitatható az az álláspont, mely szerint az iskoláknak 100%-ban szekulárisnak kell lenniük, különösen ha figyelembe vesszük az erdélyi magyarság sajátos helyzetét. Lehet, hogy valóban jó, ha az erdélyi történelmi egyházak visszakapják, ami valaha valóban az övék volt. Lehet, hogy jó, hogy ha segítenek új iskolák létrehozásában és a régiek gyarapodásában. Az ilyenszerű érveket szívesen meghallgatom, még ha nem is vagyok meggyőződve teljesen, hogy így van. Hajlamos vagyok hinni, hogy igenis bajok vannak az iskolai vallásoktatással, de nem ismerem eléggé a részleteket a teljes véleményformáláshoz. [További tájékozódás után szilárd a véleményem: igen, bajok vannak]. Szóval kíváncsi vagyok a további részletekre, de a legtöbb egyház-párti szerző (tisztelet a kivételnek) elköveti azt a hibát, hogy a kreacionizmus oktatását szükségesnek és természtesnek nyilvánítja, míg az evolúciót nem tartja többnek egy akármilyen “izmus”-nál.

És ez az a pont, ahol teljesen elvesztik hitelességüket. Ez az a pont, amelyik után hiába vádolják pontatlansággal és tudatlansággal az ellenfelet, mert ők maguk éppen kiakasztottak egy nagy táblát a házuk oldalára, amelyiken azt írja: tájékozatlan és tudatlan vagyok, fogalmam sincs, hogy miről szól és hogyan működik a mai tudomány, de azért mondom a magamét. Lássunk csak egy néhány példát a tudatlanság eme tárházából:

Az Apáczai Csere János Baráti Társaság választmánya:

“Hogy lehet kifogásolni azt, hogy a tanulók elvárják az élet keletkezésének több oldalról történő megvilágítását?!”

Bogdán Tibor:

“nekem is igazam van, amikor azt állítom, hogy az átjárhatóság a kreacionizmus és az evolúcióelmélet között is – no, mondjuk így: legalább felsejlik. „Azután monda Isten: hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát (…). És monda Isten, pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett (…). És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint (…). Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint (…) Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat (…) És monda Isten: Teremtsünk embert (…)”. A stílusból, persze, könnyen rájöhetünk, hogy nem Darwintól, hanem a Bibliából idéztem, ám engedtessék meg nekem a – nem tagadom – huncut kérdés: a sorrendet tekintve, nem úgy hangzik-e mindez, mintha Darwin a Bibliából koppintotta volna le evolúcióelméletét?! “

[No komment – Bogdán Tibor jól tenné, ha legalább egy szótárban megnézné, mit jelent a darwinizmus.]

Sikó Csaba:

“Az evolucionizmus vagy ateizmus stb., mint minden izmus ideológia, akkor is, ha tudományos köntösbe öltöztetik.”

Ercsey-Ravasz Ferenc:

“Ami a kreacionista elmélet ismertetését illeti, miért is ne szóljon róla a biológiatanár? Ameddig sem Darwin, sem más józan tudós nem meri a fajok eredetéről és evolúciójáról szóló tanítást többnek nevezni, mint elméletnek (se szeri se száma azoknak a világszinten is tekintélyes biológusoknak, akik nyíltan tagadják a darwinizmust), addig miért ne szóljunk más elméletekről is, miért keltsük a gyerekben azt a tévhitet, hogy maradéktalanul bebizonyított tudományos tételt tanul?”

[Azért, mert pontosan azt tanulja. A darwinizmust nyíltan tagadó, világszinten is tekintélyes biológusoknak pedig valóban “se szeri, se száma”. Mert nem léteznek. Michael Behe és néhány társa, sajnálom, de nem számít világszinten is tekintélyes biológusnak.]

Mit számít, hogy olyan emberek, akiknek a biológia a szakmájuk, ráadásul egyetemi kutatók és tanárok, tehát valamivel mégiscsak többet értenek a témához, egyebet mondanak. A legtöbb hozzászóló szóra sem méltatja a Kósa Ferenc vagy a Markó Bálint higgadt és valóban szakértőinek tekinthető véleményét. Ehelyett a sok non-biológus (és non-geológus) úgy beszél az evolúcióról és kreacionizmusról, mintha a kisujjában lenne a téma.

A szakéretelemnek és az igazi, pontos tudásnak ez a fajta semmibevevése, nemcsak egy, hanem több értelmes tollforgató ember által, pontosan azt támasztja alá, hogy igenis bajok vannak a közoktatással. Ha újságírók, közírók, mérnökök, stb. ennyire fittyet hánynak arra, hogy mi a valódi tudomány és mi nem, akkor valahol valami baj van. Talán valóban ideje lenne, hogy ne a Tízparancsolatot meg a keresztény erkölcsöt firtassuk míg a világ s két nap, hanem arra koncentráljunk, hogy a diákok megtanuljanak saját fejükkel gondolkodni és véleményt alkotni. Érdemes idézni Markó Bálint kiváló írásából:

“Senki hitét nem akarom bántani, mindenki abban és úgy hisz, ahogy óhajt. De ne akarjuk elfogadtatni, hogy a reáltudományok holmi ideológiarendszerek, „-izmusok csupán”, mert könnyen a középkornál is sötétebb periódusba sikerül a diákokat visszaküldeni. Ha az egyházak a közoktatásban szerepet óhajtanak vállalni, akkor ám legyen. Ám legyen, addig, ameddig nem élnek vissza helyzetükkel és nem próbálják kigyomlálni a tudományt a tananyagból. Óvakodnék attól is, hogy a egyházi iskolák létezésének szükségességét az egyházak múltban betöltött szerepével indokoljam, ahogy néhányan teszik. A múltba való visszanyúlás kétélű fegyver: gondolhatok az inkvizíció-féle múltra, az egymás elől erőszakosan templomot foglaló periódusokra (pl. a Szent Mihály székesegyház tulajdonváltásai), a nem is olyan távoli kommunizmusra, amelyben egyesek aláírták a konkordátumot, esetleg a kolozsvári közélet kedélyét joggal felborzoló Phoenix-könyvesboltos, Sora-üzletházas, Jókai-utcai magyar újságboltos túlzottan merkantilista alapú problémákra. Természetesen a másik oldalon ott vannak a pozitív, építő példák is. De az egyházi iskolák potenciális pozitív hatását éppen ezért nem a múlt indokolhatja, hanem a jelen. Ha az egyházi iskolákból performens, a mai világban tudományosan is helyt álló, nyitott agyú emberek kerülnek ki, akkor nagyszerű. Ha fundamentalista, a jelentől elzárkózó, a tudománnyal köszönő viszonyba sem állók, akkor bajban vagyunk. Nagy bajban. Az erdélyi magyarságnak egy útja van: a modernitás, a nyitás és nem a bezárkózás. Az erdélyi egyházaknak, de közoktatásnak is egy nagy problémája van: hogyan kezeljék a gyorsan, egyre gyorsabban változó világot. Erre kell választ keresniük és adniuk. Mert a kérdést úgyis fel lehet tenni, hogy vajon mivé lesz a cserebogár?”

A forradalom után, a kilencvenes évek elején elolvastam Andrei Pleşunak egy gyűjteményes esszékötetét, a “Chipuri şi măşti ale tranziției”-t; azokban a zavaros időkben megfontoltnak és tájékozottnak tűnt a szerző. Szomorúan tapasztalom azonban, hogy Andrei Pleşu világnézete megrekedt valahol a 19. század elején. Pleşu egy volt német kancellár, Helmut Schmidt kapcsán fejti ki a véleményét a Dilema veche január 20.-i számában. Nem tetszik neki, hogy a német politikus nyíltan ateista, és hogy a vallásos szövegek helyett a rációt tekinti alapvetőnek az emberi jogok és a demokrácia védelmében.

Hogy Románia egyik legtekintélyesebb és befolyásosabb értelmiségije, filozófusa és publicistája inkább támaszkodna az Ótestamentumra emberi jogi és demokrácia-ügyekben, mint a rációra, az enyhén meglepő. De az érdekes eszmefuttatás csak ezután következik, Pleşu úr ugyanis Sarah Baartman történetére hivatkozva kritizálja a darwinizmust és azt az elképzelést, hogy az ember egy sorba helyezhető és egy lapon emlegethető lenne a majmokkal:

“Tocmai reflectam la toate astea, cînd, la seminarul săptămînal de la Wissenschaftskolleg zu Berlin, o profesoară din Zürich a spus povestea faimoasei Sarah Baartman, zisă şi „Venus hottentotă“. E vorba despre o sud-africană de la începutul secolului XIX, cu un posterior supradimensionat, amintind steatopygia Venus-urilor preistorice de la Willendorff şi Lespugue. Disecată, după moarte, de Cuvier, expusă, ca un fenomen, la Musée de l’Homme, revendicată, apoi, de autorităţile Africii de Sud cu titlu de „patrimoniu naţional“, biata Sarah a ajuns, într-un tîrziu, o emblemă-manifest a feminismului, anticolonialismului, antirasismului etc. A trata un om din unghiul istoriei naturale, a-i expune scheletul alături de dinozauri şi cimpanzei e a-i leza demnitatea şi drepturile. Nu mi-am putut reţine un zîmbet rău. Aştept, nerăbdător, condamnarea darwinismului ca fiind politic incorect. Cum să pui omul la rînd cu maimuţele? Cum să lezezi demnitatea aproapelui alăturîndu-l urangutanului şi cum să lezezi demnitatea urangutanului, tratîndu-l drept expresia primitivă a unei fiinţe superioare?”

[Magyar fordítás: ] “Éppen ezen tűnődtem, amikor a Berlin-i Wissenschaftkolleg heti szemináriumán egy Zürich-i tanárnő elmondta a híres Sarah Baartman, azaz a “Hottentotta Vénusz” történetét. Egy dél-afrikai nőről van szó, aki a XIX. század elején élt, és akinek hátsó felének tekintélyes mérete a Willendorfi és Lespugue-i vénuszok steatopygia-jára emlékeztetett. Szegény Sarah halála után Cuvier boncolóasztaláról a Musée de l’Homme-ba került; később a dél-afrikai hatóságok nemzeti vagyonként próbálták hazaszállítani, míg végül a feminizmus, antikolonializmus, antirasszizmus, stb. jelképévé vált. Egy ember méltóságát és jogait sérti, ha a természettörténet szemszögéből tárgyalják, és csontvázát dinoszauruszok meg csimpánzok mellett állítják ki. Nem tudtam visszafojtani egy rosszindulatú mosolyt. Türelmetlenül várom, hogy a darwinizmust politikailag inkorrektnek nyílvánítsák. Hogyan teheted egy sorba az embert a majmokkal? Hogyan sértheted meg hozzátartozód méltóságát, mikor egy orángután mellé teszed, és hogyan sértheted az orángután méltóságát azáltal, hogy egy felsőbbrendű lény primitívebb megnyilvánulásának tartod?”

A Hottentotta Vénusz története valóban egy érdekes sztori, melyet angol nyelvterületeken elsősorban Stephen Jay Gould esszéje tett ismertté (Gould, Stephen Jay, 1985, “The Hottentot Venus”. In: The Flamingo’s Smile, 291-305. New York, W.W. Norton and Company). Saartije Baartman (a Saartije “Sárikát” jelent Afikaans nyelven) egy holland farmer szolgálójaként dolgozott Capetown mellett, míg 1810-ben a gazdája testvére el nem vitte Londonba, hogy kiállítási tárgyként mutogathassák. Saartije nem mindennapi méretű hátsó fele nagy sikernek örvendett Londonban és Párizsban egyaránt, öt éven át, de 1815-ben Sarah lebetegedett és meghalt. [Egyébként nemcsak ez a testrésze volt nagy, de a további részletek iránt érdeklődő olvasónak inkább Stephen Jay Gould remekül megírt esszéjét ajánlom figyelmébe.] A történet kiválóan illusztrálja, hogy a múlt század eleji európai gondolkodást mennyire átitatta a rasszimus: Saartije-t, és általában a hottentottákat meg busmanokat (akiknek manapság a közös és becsületes nevük Khoi-San), az egyik legprimitívebb fajtának vélték, amelyik csak árnyalatokban különbözik az orángutántól. Mondanom sem kell, ez a nézet teljesen bizonyítatlan és tudománytalan; elégedjünk meg itt annyival, hogy a termetes ülep semmivel sem helyez valakit közelebb a majmokhoz, mint mondjuk az átlagosnál nagyobb fül vagy orr.

Szóval itt az ideje, hogy észrevegyük, miként próbálja Andrei Pleşu összemosni a darwinizmust a rasszizmussal. Először is, mikor Saartije-t kiállították Londonban, Darwin pontosan egyéves volt, úgyhogy nehéz lenne abban az időben darwinizmusról beszélni. Cuvier pedig heves ellenzője volt minden olyan elméletnek, mely szerint egy állatfaj átalakulhat egy másikba. Lamarck ötleteit például azért nem vették sokan komolyan, mert Cuvier támadta azokat. Nem is beszélve, hogy a Darwin magnum opus-a, a “Fajok eredete” 27 évvel a Cuvier halála után jelent meg.

“Hogyan teheted egy sorba az embert a majmokkal?” – teszi fel a költőinek szánt kérdést Pleşu. A válasz egyszerű, még ha nem is költői: úgy, hogy komolyan veszed a modern biológia legfontosabb eredményeit. Úgy, hogy elolvasod, mit ír a témáról az Encyclopedia Britannica, a Wikipedia, vagy egy jobbacska középiskolás tankönyv. Úgy, hogy figyelembe veszed, amit az ember- és a csimpánz-gének teljes feltérképezése mutat: az összehasonlítási módszerektől függően, a mi és a csimpánzok génjei 96-99 százalékban megegyeznek. Úgy, hogy eltöltesz öt percet az állatkertben a csimpánzok, gorillák, vagy orángutánok otthona előtt, és megfigyeled, hogy mennyire – egyszerre szórakoztatóan és meghatóan – hozzánk hasonlóan viselkednek. Úgy, hogy többre tartod a modern tudomány könyvtárakra és terabájtokra rugó eredményeit, mint egy többezer éves mítosz mára jórészt tartalmatlanná vált és orrvérzésig ismételt meg elemzett deklarációit.

Románia volt kulturális- és külügyminisztere politikailag inkorrektnek nyílvánítaná a darwinizmust. Addig is, nem ártana, ha túllépne egy amerikai neoprotestáns kreacionista harcos szellemi szintjén, és valamennyi tudományos korrektséget is használna cikkeiben.

Szerző: zsylvester | január 5, 2008

iPhone-hiányosságok listája a Szabadságban

Azt már megszoktam, hogy általában azok találják a legtöbb hiányosságot az iPhone-ban, akiknek soha nem járt a kezükben. A kolozsvári Szabadság által a computerworld.hu-tól átvett rövid hír is ebbe a kategóriába tartozik: “Az iPhone-nak nagyon sok hibája van, és az emberek általában azt mondják rá: egy ilyen árú és ennyire hype-olt készüléktől többet várnak […]. Azonban amikor a szerencsés a kezében fog egy ilyen telefont, a látottak és tapasztaltak elfeledtetik a hibákat és hiányosságokat “. A szerzőnek valószínűleg nem járt a kezében ilyesmi, ugyanis a hiányosságok nem felejtődnek el: “A hiányosságok közé tartozik, hogy nincs memóriakártya-foglalat, az akkumulátor nem cserélhető, nincs 3G, vaku, a kamera nem autófókuszos, és beállítási lehetőségei sincsenek. De szintén gond lehet, hogy a Bluetooth-modul nem képes adatátvitelre, és a telefon MMS küldésére és fogadására sem képes.”

Tegyük még ehhez hozzá, hogy nincs rajta valódi billentyűzet, GPS, vonalkakód-szkenner, zoom-lencse, cserélhető lencse, rádió, Microsoft Office meg egyéb Windows szoftwer, nem lehet filmet vagy hangot rögzíteni vele, nem lehet Linux-ot futtatni rajta, nem lehet programozni, nem lehet Doom-ot vagy Mario Brothers-t vagy golfot játszani. Még asztaliteniszezésre se nagyon alkalmas, mert ahhoz túl kicsi.

Nem is lenne tehát semmi bajom egy néhány hiányosság felsorolásával, ami viszont túlzás, az az, hogy a Szabadság által közölt kép – a Computerworld.hu-tól eltérően – nem a valódi iPhone-t ábrázolja, hanem valami furcsa iPod-mutációt, ami egyáltalán nem létezik, nem létezett, és soha nem is fog létezni. Ha valaki nem képes találni egy autentikus iPhone-képet az interneten (lehet manapság úgy elindítani a böngészőt, hogy ne botolj azonnal bele?), akkor ne közöljön-szerkesszen híreket róla az újságban. Hacsak nem az április elseji lapszámról van szó.

iPhone, schmiPhone

iPhone, schmiPhone

Szerző: zsylvester | január 5, 2008

Tél és csend és hó és jég

Aki esetleg nem jönne rá: a cím Vörösmarty Előszavát parafrazálja. Itt viszont nem valami forradalom utáni halálos csendről van szó, hanem jellegzetes jó hideg, Kanadai Sziklás Hegység-béli csendről, ahol csak a hó ropogása hallatszik, és az annál jobban ropog, minél hidegebb van.

Szóval itt van három kép, a többi pedig ott. Az első egy ‘graduated neutral density‘ szűrővel készült — ami segített abban, hogy az ég ne legyen túl világos a kép többi részéhez képest.



Szerző: zsylvester | december 15, 2007

A tökéletes bor: Tokaji Essencia

88695d.jpg

A Wine & Spirits nevű amerikai borász lap friss számába a sarki önkiszolgálóban (amelyik kb. tíz sarokkal odébb van) botlottam bele , a címlap ugyanis egy ismerősnek tűnő formájú és színű üveget ábrázolt. A lap szerint a Royal Tokaji Wine Company 1999-es Tokaji Essenciája valóban a “borok királya és a királyok bora”, ugyanis 100 pontot adtak neki. A lehetséges százból. A lap történetében ez az első alkalom, hogy egy bor száz pontot kap. A “2007 száz legjobb bora” listán sok 91-es, 92-es és 93-as bor szerepel, kerül egy néhány 95-ös és 96-os is, de az azon felüli számok nagyon ritkák. A legjobb Bordeaux-i vörös, a 2004-es St-Emilion 1er Grand Cru Classé például 98 pontot kap, de ez az egyedüli 98 pontos üveg a listán.A maximális pontszámon túl érdemes idézni a Wine & Spirits szövegét is:

“Mikor kaphat egy bor 100 pontot? Amikor az egész borkóstoló panel szóhoz sem jut a kóstolás után, és keresi a szavakat, hogy leírjon egy bort, amelyik, úgy tűnik, a lehetetlen határát súrolja. Elég, ha annyit mondok, hogy az illata teljes virágzásban levő narancsfák illatához hasonlít? Hogy valóban úgy tűnik, mintha a szatén simasága lenne benne – olyan simán folyik le a torkodon, hogy még hivatásos borkóstolók sem tudják sokáig nem lenyelni? Az ízek fűszerre, füstre, virágokra és trópusi gyümölcsökre emlékeztetnek, de, akárcsak a szaténszöveté, e bor szövése olyan sűrű és sima, hogy lehetetlen szálakra bontani az ízét. Annyira édes és ugyanakkor annyira savas, hogy szinte fáj, de valahogy kellemesen fáj. Úgy tűnik, semmi nem hiányzik belőle, és semmi nem tehetné jobbá. Végül is ez a tökéletesség meghatározása – innen a maximális pontszám. És 2.9 %-os alkoholtartalmával, hatalmas cukortartalmával (600g/liter), meg 18g-os savasságával mindannyiunkat túl fog élni. Elképesztő.”

A tökéletesség örök tökéletlensége persze az, hogy nem adják olcsón, és csak kiskanállal osztogatják (a szó szoros értelmében – lásd a képet). Egy üveg Tokaji Essencia 500 dollárba kerül.

Szerző: zsylvester | december 1, 2007

A Basin and Range rövid története

A Halál Völgyéről írt bejegyzésben belekontárkodtam egy keveset a Basin and Range geológiájába, nagyon elemi szinten, és amitől féltem, bekövetkezett🙂. Kobold komolyabbra fordította a szót a kommentjében, és ezzel arra kényszerített egy magamfajta, a felső kéreg legfelsőbb részére koncentráló üledéktanászt, hogy a felszínnél egy kicsit mélyebben utánanézzen a dolgoknak és az Észak-Amerikai kéregnek. A kontárkodás tehát folytatódik.Basin and RangeA Basin and Range morfológiája (az alaptérkép forrása: a Google Maps, “terrain” stílusban használva)

A Halál-Völgyi bejegyzés valóban azt az érzést keltette, hogy az egész Basin and Range lisztrikus (görbe) vetők mentén elforgatott tömbökből és a köztük kialakuló aszimmetrikus medencékből áll. A kérdés persze az, hogy hogyan folytatódnak a mélyben ezek a vetők, és a válasz a Basin and Range esetén “detachment” vetőkben (elnyíródási felületekben) keresendő, amelyek mentén nagy az elmozdulás (sokszor több tíz kilométer) és amelyek gyakran metamorf dómokat (“core complexes”) hoznak a felszínre. Ezt a vetőtípust és a metamorf dómokat a Basin and Range-ben ismerték fel először, a hetvenes és a nyolcvanas években, de azóta minden kontinensen leírtak ilyen vetőket, még olyan kolliziós hegyvonulatokban is, ahol a kéregtágulás nem az első dolog ami az ember eszébe jut, amikor a térképre néz (pl. Alpok, Himalája). A metamorf dómokon fekvő kőzeteket általában alaposan felszabdalták a normál vetők, és a vetőblokkokat jelentős forgatás jellemzi. Maguk a dómok elsősorban metamorf kőzetekből állanak, amelyek valószínűleg a középső kéregből, 10-15 km mélyről származnak. Ez a stílúsú tágulásos deformáció különbözik a “klasszikus” árok-sasbérc (graben és horst) modelltől, melyben a vetők sokkal meredekebbek, a kialakuló medencék szimmetrikusabbak, és a tágulás mértéke kisebb. Az alacsony dőlésszögű detachment vetők és a metamorf dómok keletkezési mechanizmusa a geológia nagy vitatémái közé tartozik, és egy magamfajta “felszínes” geológus jobb, ha nem merül túl mélyre a témában, de ez a weboldal például jó kis ízelítőt ad az egymásnak többé-kevésbé ellentmondó elméletek fölöttébb bonyolult és számos voltáról. Itt elégedjünk meg egy jellegzetes keresztmetszet-sorozattal, amelyik a Snake Range fejlődését illusztrálja (forrás: Wernicke, B., 1992, Cenozoic extensional tectonics of the U.S. Cordillera. In Burchfiel, B.C., Lipman, P.W., and Zoback, M.L., eds., The Geology of North America, vol. G-3, The Cordilleran Orogen: Conterminous U.S., p. 553-81, Boulder, Colorado, Geol. Soc. of America).A Snake Range metamorf dómjának a kialakulása (Wernicke, 1992)Persze a kép korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt a korábbi bejegyzés sugallja, és – ha jól értem – a Basin and Range metamorf dómjai jórészt a korai extenzió eredményeként jöttek létre, pontosan ahogy azt István írja. A Halál Völgye azonban még az ellentmondásos eredetű Basin and Range-en belül is a vitatottabb témák közé tartozik: itt ugyanis az extenzión kívűl egy jelentős strike-slip mozgás is szerepet játszik, és a szakértők – suprise, surprise, mondanánk angolul – nem értenek egyet abban, hogy melyik mennyire fontos. Mint ahogy az is egy érdekes – és végső válaszok nélküli – téma, hogy mindez hogyan kötődik a nagyobb léptékű lemeztektonikai kontextushoz.

Körülbelül 28 millió évvel ezelőtt ugyanis az észak-amerikai kontinens nyugati oldalán nagy lemez-átrendeződések történtek: az addig “normális” szubdukciót folytató – és a Sierra Nevada gránitjait létrehozó – Farallon Lemez kezdett elfogyni, és először a történelem folyamán a Csendes Óceáni Lemez érintkezésbe került az Észak-Amerikai Lemezzel. Az új lemezhatár mentén azonban leállt a szubdukció, és oldalirányban kezdtek elcsúszni egymáshoz képest a lemezek. Így született a San Andreas vető. Míg a Szent András Törés egyre nőtt, a Farallon lemez csak fogyott, és ma már csak kis maradványai léteznek: a Cocos Lemez délen, és a Gorda Lemez meg a Juan de Fuca Lemez északon. Hogy a jórészt alámerült Farallon Lemezzel pontosan mi történt, az nem teljesen világos, egyszerűen azért, mert enyhén szólva mélyen van érzékszerveink és mérőműszereink hatótávolságához és felbontásához képest, de létezik egy halom elmélet arról, hogy milyen kalandokon esett át a Farallon a köpenyben és ez hogyan nyilvánul meg manapság a felszínen (Luffi Péter erről többet tudna mondani). Ami biztos, az az, hogy a Halál-Völgyi oldaleltolódások a nyugatabbra levő strike-slip lemezhatárnak a távolraható megnyilvánulásai, valamint az, hogy a Farallon Lemez történetének valami köze van a Basin and Range extenziójához is.

Az újkori extenzió egyébként nemcsak az amerikai Nyugat államait érintette (elsősorban Nevada, Kalifornia, Utah, Arizona, Új Mexikó), hanem messze benyúlik Mexikóba. A jelenlegi morfológia jórészt a középső Miocén utáni tágulásnak köszönhető, amikor az addig inkább az Andok Altiplano-jához hasonlító magas plató “összeomlott”. “Csupán” 16-15 millió évvel ezelőtt Nevada nyugati része körülbelül 3 km magasan állt a tengerszint fölött, azaz magasabban, mint Ecuador híresen magashegyi (2850 m körüli) levegőt szívó fővárosa, Quito. A Basin and Range-dzsel ellentétben a Colorado Fennsík nem esett át ilyen drasztikus változásokon, hanem nagyjából érintetlen maradt — csupán a Colorado folyó szabdalta össze alaposan, létrehozva a Grand Canyon-t.

Egyelőre ennyi; helyesbítések, hozzászólások, mint mindig, jól jönnek.

Older Posts »

Kategória